1993-1998 között abban a szerencsében és megtiszteltetésben lehetett részem, hogy a BRFK Életvédelmi-, és Rablási Osztály Rablási Alosztályán teljesíthettem szolgálatot, mint nyomozó. Ez a csapat a BRFK-n belül – de talán szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a rendőrségen belül is – akkoriban siker csapatnak számított, a felderítési mutatónk messze magasan szárnyalt.  Voltak nagy nyilvánosságot kapott ügyek és eredményes felderítések, mint például 1993-ban a Budapest Bank kárára elkövetett fegyveres rablás, aminek a felderítése során egyik kollégánk rá is lőtt a menekülő, majd kocsival őt elütni szándékozó elkövetőkre, voltak főkapitányi elismerések nem is ritkán.

De bennem igazán egy olyan eset maradt meg, ami ráadásul nem is az én ügyem volt, nem is az az úgynevezett „Nagy Ügy” volt, hanem egy amolyan, szinte sajnos minden nap előforduló eset. Az Alosztály három csoportból állt és a három csoportra volt elosztva a Főváros, kerületekre bontva. Én Soroksáron laktam, a terület nem az én csoportomhoz tartozott, de nyilvánvaló volt, ha azon a részen történik egy eset, akkor az ember azért nyitott szemmel, füllel közlekedik.

Egy nap a Dél-pesti Kórház melletti erdőben egy kutyasétáltató az ösvényen talált egy 10 év körüli kissrácot eszméletlen állapotban. Mentők, rendőrség értesítve, kiderült, hogy a srácot két ismeretlen elkövető a szó legszorosabb értelmében leverték a biciklijéről és elvették tőle. El kell mondanom, hogy nagyon sok disznóságot láttunk nyomozóként, nem szabadott utat engedni az érzelmeknek, mert abba bele lehetett volna csavarodni, de ha idős embereket, vagy gyerekeket bántalmaztak, raboltak ki, az azért valahol mélyebben érintette az embert, hiszen sokunknak voltak idős szülei, vagy éppen cseperedő lurkója otthon.  

A kissrác – a sértett, hiszen ez a hivatalos megnevezés – szerencsére viszonylag jó személyleírást tudott adni az elkövetőkről, kihasználva a lakókörnyezet adta helyismeretet, hazafelé,vagy éppen gyereksétáltatás közben figyelgettem,hogy nem botlok-e bele véletlenül olyan kinézetű emberkékbe, akiről a sértett leírást adott. Egy alkalommal felsejlett valami egy fiatal férfiről, de nem volt lehetőségem még igazoltatni sem, mert én a buszon ültem, ő meg két megálló között az utcán sétált. Mindenesetre másnap jeleztem a kollégáknak, hogy mit láttam és javasoltam az egyébként rendszeresen alkalmazott módszert, ami nagyon gyakran bejött. Ez arról szólt, hogy úgymond a „hónunk alá vágtuk” a sértettet, vagyis beültettük magunkhoz a kocsiba, vagy gyalogosan magunk mellé vettük és órákat töltöttünk el vagy a bűncselekmény helyszínének közelében, vagy olyan területen, ahol esetleg az elkövető felbukkanását várni lehetett, amennyiben a sértett, vagy tanúnk felismerheti a támadót.

Tudni kell a sértettünkről, hogy a szülei meghaltak és a nagymama nevelte. A srác nagyon vágyott egy bringára, a nagyi a szerény nyugdíjából kuporgatta neki össze, kis barátunk nagyon büszke volt a piros bicajra. Megbeszéltük a kollégáimmal, hogy megyek velük én is erre a portyázásra, talán ismét látom azt a fazont, akit korábban, illetve, visszük magunkkal a gyerkőcöt is.

Volt egy kék lámpás Golfunk, azzal mentünk, a legényke már nagyjából túl volt az eset utáni sokkon, inkább szomorú volt, ugyan nem szabályos, de előre ültettük, onnét jobban lát. Nagyon tetszett neki a dolog, hogy ő most rendőrösdit élhet meg, jó pár órát tekeregtünk, főként azon a részen, ahol az eset történt, illetve azon az útvonalon, ahol én is láttam hasonló leírású férfit, mint ami az elkövetőnkre illett.

A Dél-pesti kórház megállójából éppen indult egy busz, oda is szóltam a kocsit vezető kollégának, hogy engedje ki, sokan szálltak le a buszról, nézzük meg az embereket, amikor a legényünk felordít a jobb egyből, hogy „ott vannak, ők azok, mind a kettő ott van” és rámutatott két fiatal srácra, akik a megállóból két ellentétes irányba indultak el. Érdemes megemlíteni, hogy a két kollégával nem egy csoportban dolgozunk, de sok közös elfogásunk volt, így nem kellett különösebben több órás taktikai értekezletet tartani azért, hogy ilyen esetben ki, mit és hogyan csináljon. Itt is elég volt annyi, hogy fék, enyém a visszafelé haladó, tiétek a másik, a srácunknak odaszóltam, hogy „Maradsz a kocsiban” majd még meg sem állt a Golf, én már kint voltam belőle és elindultam az emberem felé, kezemben az igazolvánnyal.

Amikor a közelébe értem, igazolvány felmutat, rászólok, hogy „Rendőrség, igazolja magát!” erre a koma megindul és elkezd futni a keresztül az úton, de közben látom, hogy a zsebéhez is kapkod közben. Erre fegyver a kézbe és ordítom a szakszöveget,hogy „A törvény nevében…..stb” mire emberem megáll, leparancsolom a földre, bilincs és vissza a kocsihoz. Nem kevésbé volt a jelenet akciófilmhez hasonló, főként hogy éppen a délutáni csúcsforgalom vége felé jártunk,  emberemnél nem volt fegyver, futás közben azért kapkodott a zsebéhez, hogy el ne veszítse a holmiját.  Másik emberke is meg lett, a sértett fiúnk egyértelműen ott fel is ismerte őket, mivel mind a ketten a közelben laktak, eszközöltünk egy gyors házkutatást, aminek az volt az eredménye,hogy sikeresen megtaláltuk az elorozott bringát is. Kértünk az előállításhoz erősítést, bementünk a Főkapitányságra, lerendeztük a rutin munkát, az elkövetők elismertek mindent, a sértettünket haza vitettük.

Gondolkoztunk a kollégákkal, hogy mi legyen a bicajjal. Ugyanis ilyen esetben az volt az eljárás mente, hogy lefoglaló határozattal az elkövetőtől lefoglaltuk a bűncselekmény tárgyát, mint tárgyi bizonyítási eszközt, amit aztán a sértett a későbbiekben visszakapott. Volt rá jogszabályi lehetőségünk, kitaláltuk, hogy adjuk ki a bringát a kisgyereknek. Szépen elkészítettük a dokumentációt, a parancsnokunk jóváhagyta, be a bringát a kocsiba és irány a sértett és a nagyi.

Éppen arra érkeztünk, amikor a legény nagy vehemenciával meséli nagyinak az elfogás kalandos körülményeit: „ és akkor képzeld el nagyi, a nyomozók ki a kocsiból és akkor az egyik erre, a másik arra és akkor pikkpakk mind a kettő meglett és akkor…” folytatta volna, de megékeztünk, mondja a kollégám, hogy „ Na,komám. Van itt Neked valami” és ketten betoltuk a piros bicajt. A nagyi azonnal elsírta magát, a legénynek akkora lett a szeme, mint egy lapostányér, hebegett-habogott, majd megszólalt: ” Húúú,a bringám,de hát…nahát…bácsi,maguk tényleg szolgálnak és védenek, köszönöm szépen!” És mondta ezt egy 10 éves gyerek! …

Nem tartozom azok közé, akit könnyen zavarba lehet hozni, de ez volt az a ritka pillanat, amikor bizony gombóc ugrott a torkomba, valami hirtelen bele ment a szemembe és nagyon gyorsan félre kellett fordulnom. A kollégák gyorsan lerendezték a papírmunkát, átadás-átvétel stb. aztán igyekeztünk vissza a Főkapitányságra. A kocsiban percekig nem tudtunk megszólalni, aztán én voltam az, aki megtörte a csendet, csak annyit tudtam mondani, hogy „tudjátok,jó dolog a jutalom,meg pénzből is érünk, de ez most mindennél többet ért” A két kollégám összeszorult torokkal is csak annyit tudott mondani, hogy” Háááát…ja”.

Ha valaki megkérdezi tőlem, mi tartott a rendőrségnél, miért csináltam, ezt a történetet meséltem el, mert mai napig úgy érzem, hogy az ilyen pillanatok azok, amiért élni érdemes.

Teplán Tibor